Angyal az álarcosbálon
Édesapám a 17. születésnapomra egy álarcosbált rendezett. Látszik, hogy mennyire nem ismeri az ízlésem. A zenét én választhattam. Beethoven szimfóniáit játsza a zenekar, Haydn kottáit elvesztették, így csak ezt és Mozartot mutatják be a nagyközönségnek.
-Csak ezt ne! -csattantam fel a lágy és kellemes dallamok hallatán. Körülöttem mindenki párba állt, én neki iramodtam a svédasztalnak, hogy nehogy engem is táncba ragadjanak. A szemem sarkából láttam, hogy valaki közeledik felém. Már nagyon közel volt, a svédasztal viszont még távol. Hirtelen elém szökkent a felkérőm. Kócos fekete haja és sápadt, hófehér bőre megkülönböztette mindenki mástól. Öltönye zsebében egy szál vörös rózsa tündökölt. A maszkja nem volt cifra, még csak minta se nagyon volt rajta.
Hölgyem, felkérhetem egy táncra? -kérdezte feltűnően angol akcentussal. Válaszként bólintottam s, hogy túléljem ezt a pár percet, behunytam szemeimet.
-Nem szeretsz táncolni? -kérdezte a tegezést mellőzve, széles vigyorral.
-Nem a kedvenc időtöltésem. - mondtam s próbáltam diplomatikus hangnemet megütni.
-Netán olvasni szeret kegyed? -faggatott tovább és újra tegezni kezdett.
-Eltalálta. És önnek mi a kedvelt elfoglaltsága? -folytattam ismerkedésünk unalmas és felszínes beszélgetését.
-Festek. Tájakat, embereket, pucér embereket. -sorolta balga mosollyal és én azon nyomban elvörösödtem.
-Igaz is. A nevem Delila Ume. -tereltem a szót olyasvalamire amit már a legelején kellett volna kiböknöm.
-Az én nevem titok. -mondta majdnem suttogva. Arcátlanságnak véltem amit művel, de tagadhatatlanul vonzó volt.
A zenekar abbahagyta a játékot, szünetet tartottak.
Az idegen még mindig fogta a csípőm, de már nem táncoltunk.
-Nos, jó volt önnel táncolni. Még találkozunk. -intettem búcsút.
-Mindenképpen! -kiáltotta utánam.
Ezzel ért véget talán álmaim születésnapja. Hogy rémálmaim vagy vágyálmaim születésnapja volt e ez, azt még magam sem tudom. Azonban az megfogalmazódott bennem, hogy távoztával az angyal elhagyta a démonát.